Meglehetősen kalandosra sikerült megérkezés után végre teljes létszámra egészült ki a csapat, azonban a programunkat később nem tudtuk egyeztetni, így az év utolsó napján kétfelé váltunk. Mi vásárolgatni és nézelődni mentünk Korondra, Parajdra, és a Medve-tóhoz, míg a „Hátsókerekesek” inkább a síelés adta izgalmakat választották, mivel a közelben egy elég jó sípálya volt. Akkor még nem is sejthették, mekkora élményben lesz részük :) Kicsit ugyan fura volt elsőre ez az ideiglenes szétválás, ugyanakkor senki nem akarta a másikra erőltetni az akaratát. Ez így is van rendjén szerintem.

Ők fel is keltek annak rendje s módja szerint 8 előtt, és épp végeztek a reggelivel, mire mi letántorogtunk. Ismét csak kényelmesen reggeliztünk, szokás szerint. A sietségre semmi okunk nem volt, hiszen az előttünk álló mintegy 100 km megtétele nem ígérkezett soknak. Nem is volt vészes.

Mintegy 2 óra alatt sikerült is indulásra kész állapotba hozni magunkat. Parajd volt az első megálló. Itt a sóbánya a legnagyobb nevezetesség, amit azonban csak kívülről néztünk meg, mivel egy 3 órás lelátogatás az egész napot elvitte volna, ezt pedig nem akartuk. Farcsi persze kész örömmel várt volna ránk a bejáratban ugyanúgy, mint tavasszal. (Mivel a kutyát nem lehet lehozni, így 2 részletben látogattuk a bányát, és ő a bejáratnál várt, míg mi „30 perc” alatt körbejárjuk. 3 óra lett.), Úgy gondolom, ő volt a legszomorúbb a programkurtítás miatt. Csináltunk pár csoportképet, ettünk finom kürtöskalácsot, végignéztük az út menti árusok kínálatát, majd haladtunk is tovább. (Megjegyzem azonban, hogy nagyon finom sószappant és fürdősókat lehet itt kapni olcsón, mi is e célból álltunk meg)

Korond ígérkezett a leghosszabb programnak, itt 20 percet terveztünk maradni tavasszal, ami 2 és fél óra lett végül, így most kötetlen időpontban egyeztünk meg. Utunk során egyébként gyakran emlegettük a korondi 20 percet, mintegy újfajta időmérőt :) Aki már járt itt, az tudja, aki pedig nem, az nem nagyon fogja tudni elképzelni, pár bódé végigjárása miért tart 3 órán keresztül.

Korondon hivatalosan mindenki kézművességből, illetve a kézműves termékeik értékesítéséből él, így nem meglepő, hogy mindenhova szívélyesen invitálnak, itt-ott pálinkával kínálnak. Persze nem tukmálják a termékeket erőszakkal, mint otthon a kínai piacon, de mindent megtesznek azért, hogy valami megtetsszen nekünk. Valóban ámulatba ejtő termékpalettával rendelkeznek, a fafaragásoktól a textilárukig, a kerámiáktól az üvegtermékekig van itt minden, elméletileg persze otthon-, vagy kisüzemben előállítva. Természetesen mindenki vásárolt ezt-azt, végül pedig már a felkínált italokat is vissza kellett utasítanunk, sok lett volna már. Ismét a sofőrökről emlékezzünk meg, akik hősiesen állták a kínálást, grat nekik :)

Hosszas időtöltés után indultunk a nap utolsó állomása felé, a Medve-tóhoz. Kissé nehezen találtunk parkolót, de megoldottuk, elsétáltunk a tóhoz, fényképezkedtünk, és egy kis pihenés után indultunk is haza. Külön szép látvány voltunk Balázzsal, ahogy sántikáltunk a jeges járdán lassan, óvatosan, mivel helyenként egyáltalán nem volt takarítva sajnos. A tónál egyébként egy sós vízű strand is található, amely azonban a speciális ökoszisztémája miatt csak nagyon ritkán van nyitva. (A sótartalom miatt a mélyebb vízrétegek melegebbek, és így különböző hőmérsékletű szintek vannak a tóban, amit a fürdőzők felkavarnának, és ez káros lenne az élővilágra.)

Kissé rövid nap lett, de nem is akartunk fáradtan visszaérni a szállásra. Ismét várnunk kellett a síelősökre a vacsorával, de szerencsére nem túl nagy késéssel érkeztek meg. Azonban páran eléggé össze voltak verve, saját bevallásuk szerint valakik elütötték őket a sípályán, szerintünk azonban simán csak bénák voltak és elestek. :) Főleg a csapatpszichológus nézett ki úgy, mint aki ehetetlent főzött az urának, és az nyomatékosította, hogy többet ilyet nem szeretne. 

A történteken azonban mindenki jót derült, így némi pálinkázás után kezdődhetett a szilveszteri mulatság. Házigazdáink kibérelték a faluházat, ahova meghívták a barátokat, rokonokat is. Eleinte kicsit feszült volt a hangulat, hiszem ők helybéli, vidéki emberek, mi meg a messziről jött városiak. A pálinkafogyasztással fordítottan arányos volt ez a feszültség, és éjfél előtt már bátran kérték fel vitézeink a helyiek lányait táncolni. Az éjfél tűzijátékkal és petárdázással telt, majd elérkezett az általam legjobban várt pillanat, a himnuszok éneklése. Előbb a magyar, majd a székely himnusz. Megható élmény volt valóban :). 

Végre valahára együtt volt a nagy csapat, tervezhettünk egy teljes létszámos napot. Mivel délutánra egy közös szánkózás lett beígérve a házigazda részéről, így csak egy pár órás programot terveztünk be, konkrétan  szejkei Orbán Balázs-sírt és a székelykapuk megnézését. A (számunkra legalábbis) szokásos reggelizés és készülődés után megegyeztünk, hogy egy általunk eddig ismeretlen úton megyünk le a faluból, kikerülve így Udvarhely városát. Ez utólag nem tűnt nagy ötletnek, mivel ezen út minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. Pár kilométerrel a szokásos úrtól való letérés után a 2 hátsó kocsi lemaradt, mivel az egyik (európai) autó hasa leért, és csak alig-alig tudott áthatolni a havas, jeges akadályon. Szerencsére túléltük, de a továbbiakban kerültük a "rövidítést".

A kapuk nagyon közel voltak, fél órán belül ott voltunk. Nagyon szép, ahogy az eredetileg házak bejárataként szolgáló kapuk egymás mögött, egy enyhe kanyar íve mentén állnak. Valamikor mind használatban voltak, majd a XX. században a népi értékek megmentését célozva fokozatosan állították ide őket. Mindegyik különböző díszítésű, alattuk áthaladva jutunk fel Orbán Balázs, a "legnagyobb székely" sírjához. Nekem személy szerint elég nagy megerőltetés volt bottal felmenni a jeges havon, de a többiek láthatóan jól szórakoztak a kergetőzés, hógolyózás és hóangyal-készítés közepette. :) A múzeumról többet  itt olvashattok.

Miután itt végeztünk, siettünk vissza a szállásra, hogy végre kezdetét vegye a szánkózás.

Nagy kérdés volt azonban, hogy lehet 12 embert megszánkóztatni a hegyen? A házigazdánknak erre van egy házilag eszkábált "szánja", amire 6-8 ember felfér, míg a többiek a terepjáró platóján élvezhetik a "fílinget". Valóban nem kis élmény, ahogy haladunk felfelé olyan utakon, ahol már-már szinte lehetetlen. Párszor el is akadt a szerelvény, sőt, egyszer egy emelkedőn elindult visszafelé, mivel a sok kövér ember feneke visszahúzta a 2 tonnás terepjárót. :) Na jó, valójában elkapart az autó a jeges úton, és mikor elindult hátrafelé, volt nagy leugrálás a szánról, de szerencsére senki sem sérült meg. Nagy sikítozások és örömködés közepette közelítettük meg első állomásunkat, a kilátót, azonban kb. 100 méterrel előtte a szánkóról le kellett szállni, és gyalogolni, mivel ismét csak elkapartak a kerekek. Szerencsére mi a platón ültünk, így szinte egész a kilátóig kocsival tudtunk menni.

A kilátó egyébként fából készült, a falu állította többnyire saját erőből, és az egész hegyoldalt belátni innen. Nagyon szép, megérte a 10 percet, mire fel tudtam menni a tetejéig. :)

Egy fél óra után úgy gondoltuk, továbbállunk, és felmegyünk a Jézus-szoborhoz, de az út nem volt alkalmas közlekedésre (vagyis az autó és a szán együtt), így változtatni kellett a terveken. Attila javaslatára ellátogattunk a "közeli" zetelakai víztározóhoz. A közeli itt tizenvalahány kilométert jelentett erdőn-hegyen át, ami felülmúlhatatlan élmény volt a városi élethez és a tömegközlekedés kényelméhez szokott társaságunknak. (Nagy sikert aratott a fiúk körében, ahogy a sofőr egy kb. 3 méter széles úton a szánnal együtt megfordult. )

Élveztük is rendesen az utazást, ki-ki a platón, vagy a számon, saját választása szerint. Azonban a nap lemenésével egyre hidegebb lett. Mire odaértünk a víztározóhoz, már kezdett sötétedni, így nem maradtunk ott sokat, hiszem még haza is kell érni (éppen csak annyit, hogy egy pár vicces fotót tudjunk csinálni). Szerencsére vendéglátóink sejtették, hogy lesznek problémáink az időjárással, így készültek pálinkával és házi fánkkal, illetve 1-1 ember mindig ülhetett az autóban a szabad anyósülésen. Erre kifelé menet még nem, visszafelé azonban már volt igény. A víztározó be volt fagyva, azonban nem nagyon mertünk rámenni, nehogy baj legyen. Szép volt a meredek partokkal övezett fagyos víztükör, melyen helyenként emberi lábnyomok jelezték a havon, hogy a helyiek jóval bátrabbak nálunk, és keresztülgyalogoltak a vízen.

Visszafelé már sötétben haladtunk, mivel az amúgy is sűrű fenyőerdőbe a lemenő nap sugarai nem tudtak behatolni. Vicces volt, ahogy hazafelé tartva hirtelen egyikőnk (az önkéntes szarvas, aki persze a legmagasabb közöttünk) sapkáját levitte az egyik benyúló ág (nyilván a hideg elvonta a figyelmét a folyamatosan kötelező hajolgatásokról), így vadul kezdtünk kiabálni, és a tetőn kopogni, hogy álljunk meg. Persze a sapka tulaja azonnal leugrott és visszaszaladt a fejfedőért. Utólag belegondolva szerencse, hogy nem 10-15 centivel lejjebb jött az az ág, mivel súlyos sérülést is okozhatott volna, így azonban csak a többiek részéről hallatott önfeledt nevetés maradt emlékül.

A szállásra visszaérve már nagyon vártuk a vacsorát, és kivétel nélkül mindenki szívesen fogadta az átmelegítő pálinkát. Az estét az emlékek felidézésével, fotók nézegetésével, és persze az ízletes és kiadós vacsora elfogyasztásával töltöttük.

Nem igazán tudom, melyik nap hanyadik volt 29-én. Nekünk már a második, másoknak az első, míg a legkésőbb érkező csapatnak még csak a nulladik.

Mivel a második csapatban sem volt koránkelő, nem láttuk értelmét 9 előtt reggelizni. A reggel hasonló volt a korábbihoz, a többiek is megjegyezték, hogy mennyivel szebb idő van itt, mint az idefelé vezető úton bárhol máshol. Nincs köd, nincs csapadék, csak verőfényes napsütés, és csodás tájak. 

Elsőként Ivó faluba akartunk átmenni, ahol van egy vadhúsfeldolgozó üzem, ahol szarvas- és medvehúst lehet venni. Ennek megtalálása az odafelé vezető úton egyre kétségesebbnek tűnt. Ahogy haladtunk keresztül a falun, semmi mást nem találtunk, csak házakat, és mérhetetlenül sok havat, ezért megálltunk a falu végén tanácstalanul. Gondoltam, ha már itt vagyunk, kiszállok területet jelölni kicsit, úgysem jár erre senki, de pechemre félidőben a semmiből előkerült egy székely asszony a lányával. Szerencsémre azonban a többiek magukhoz hívták őket segítségképpen, így elkerültem a kellemetlen szituációt. A BMW hátsó ülésén utazó lányaink persze hangos álsikítozásokkal próbáltak zavarba hozni és a tudtomra adni, hogy látják, mit csinálok, de ez persze engem a legkevésbé sem zavart. A két hölgy készségesen útba igazított minket, így folytathattuk utunkat a vadhúsüzem felé. Meg is találtuk nemsokára, de sokak legnagyobb örömét nem a húsbolt, hanem a benne elérhető ingyenes WiFi okozta. Elég vicces lehetett, ahogy beesünk 8an a boltba, 4en a kínálatot böngészik, a többiek pedig a telefonjukat. Kb. fél órát nézelődtünk, vásárolgattunk odabenn, ami ott, akkor 5 percnem tűnt. Rengeteg, addig számunkra ismeretlen húsféleséggel találkoztunk. Medvekolbász, szarvas szalámi, vad pástétom (inkább vadas, nehogy valaki félreértse), illetve néhány sajtféleség is színesítette a polcokat. Az eladó hölgy is szívélyesnek mutatkozott, kedvesen magyarázta a különféle húskészítmények közti különbséget (mi különbözteti meg a kolbászt a szalámitól, mi az a "pp", stb), majd kiszolgált, és még bankkártyával is lehetett fizetni!

Kifelé menet egyikőnknek feltűnt egy felirat a bolt falán, miszerint gyalogtúrán lehet részt venni kísérő segítségével a közeli vadasparkban. Gyors közvélemény-kutatás után arra jutott a társaság, hogy érdemes lenne kipróbálni. Igazából senki sem akarta igazán (Pyro kivételével), de jó ötletnek ígérkezett. Kérdezték, hogy akarok-e jönni, mivel ekkor még mankóval jártam a nemsokkal korábbi bokaficamom miatt, de nem akartam a többiek programját elrontani, így belementem én is. (Így utólag kicsit talán sok volt a gyaloglás, de jobb volt ez így, mint 2 órát ülni a kocsiban) Nosza, fel is hívtuk az idegenvezető hölgyet, akinek a száma is meg volt adva a boltban. Azt mondta, épp ott van, de 1 órát várnunk kell, mert épp egy túra közepén van. Nem probléma, tudtuk, hogy van legalább egy kocsma a faluban. Ismét bementünk a boltba segítséget kérni, amit meg is kaptunk. "Itt van az úton kb 200 métert visszafelé" Páran ezért úgy döntöttek, elindulnak gyalog, a maradék népet is csak nehezen tudtam meggyőzni ennek értelmetlenségéről, de végül sikerült. Jobban jártunk, mert mintegy 300 méterrel visszább láttunk meg egy boltot, amire azt hittük, hogy kocsma, de az még odébb volt. Újabb 200 métert megtéve érkeztünk egy családi házhoz, ahol a kapu nyitva volt, és benn állt egy szakadt D**** (román autóipari sikertermék a 80-as évekből). Meg is jegyezték a srácok, hogy "oké, szakadt, de legalább még megy!" Ez volt a kocsma. Belül 2 4 személyes asztal összetolva, egy hűtő egy pult és mintegy másfél négyzetméter szabad terület a vendégeknek a korábban már említett füst-sűrűséggel együtt. Úgy döntöttünk, a kikért italokat inkább kint innánk meg. Negatív példaként említem ezt a kocsmázást a kikért italok fajtájának tekintetében, mivel SENKI SEM KÉRT ALKOHOLOS ITALT! Ez sem előtte, sem utána nem fordult elő velünk többet, de méltó módon jellemzi az előző este "minőségét". Nekem személy szerint erős fejfájásom volt reggel óta, amit a kocsmában elfogyasztott bornak tudtam be, ezért utunk további részén bort már nem ittam. Igaz, nem tudatosan, csak nem kívántam. Egyedül Ágim ivott volna a zsebében lapuló 1dl-es unikumos üvegből, de társ híján ez is kudarcba fulladt.

Később, miután megcsodáltuk az udvaron ácsorgó, szemmel láthatóan műszakilag és zöldkártya ügyileg a hivataloknál már rég nem létező rendszám nélküli autócsodát (amely nem ócskavas volt, hanem jármű, hiszem a bejárat melletti parkolóban állt, tehát valaki jött vele), és megbeszéltük, hogy a hatalmas udvaron milyen szépeket pörögne a hátsó kerekes Bömös, felmentünk a vadasparkhoz, amely meglepően közel volt a faluhoz.

A bejárat melletti parkolóban egy busz állt, melynek tagjai épp odaérkezésünkkor fejezték be túrájukat, így semmi akadálya nem volt, hogy mi is kicsit jobban belemélyedjünk a tájba. Vezetőnk egy húszas évei közepén járó leányzó volt, kedves, csinos, de a nevére sajnos nem emlékszem, ezért úgy hivatkozok rá a jövőben, ahogy ott is hívtuk: Daniné. Hogy miért? Elég magas és vékony volt, akárcsak Dani cimboránk, (aki 700 kilométert utazott lehúzott nyakkal, mert máshogyan nem fért el az anyósülésben, és csak a megállók idején, illetve a tetőablak kinyitásakor tudta kinyújtóztatni magát, szóval egy hős) és nyilvánvalóan szép pár lettek volna együtt (tipikusan az a pár, aki a moziban nem kap az első sorba jegyet, mert akkor a többi rész üresen marad). Sétálgattunk a havas tájon, közben fel-feltűnt egy-egy őz- és szarvascsorda, bár én személy szerint inkább lefelé nézegettem, mert egy perec a jégen valószínűleg véget vetett volna az egész utazásnak. Egyszer csak az egyik etetőnél egy magányos őzet figyeltünk meg, aki nem mozdult, akárhogy közelítettünk. Egészen közel engedett magához, miközben Daniné mesélt az életükről, mit esznek, mit csinálnak, hogyan élnek a "rezervátumban". Így aztán mindenkinek lehetősége nyílt közös fényképet készíteni a gidával, illetve jól megsimogatni (még mindig az őzről van szó, nem a túravezetőről!). A meglepő fordulat azonban ez után következett. Miután elindultunk visszafelé, az addig békésen falatozó állat elindult utánunk, és a sor végéhez csatlakozott. Ez nekünk, városi gyerekeknek elég fura jelenség volt, nem is tudtuk mire vélni, de Daniné megnyugtatott minket, hogy ez teljesen szokványos jelenség, őt is szívesen hazakísérné néha (közülünk is volt, aki...). Ekkor jutott Boáz barátom eszébe, hogy elvisszük haza az őzet, és itt marad Dani helyette, majd ezt a gondolatot tovább követve megállapítottuk, hogy elég viccesen nézne ki, és nem biztos, hogy jó fényt vetne a vadasparkra, ha Dani meztelenül az etető mellett bogyókat eregetne, és abban sem vagyunk biztosak, hogy az ide látogató csoportok közül sokan akarnának közös képek készíteni vele. Ráadásul csomó dolgot nem tud, amit az állatok igen. Például nincs agancsa, ami jól jön, hogy a szaporodási időszakban ne nézzék nősténynek, ellenkező esetben elég kellemetlen élményekben lesz része. Másrészt bogyókat sem tud csinálni, márpedig egy másfél kilós rakás az ezernyi bogyó mellett elég rosszul nézne ki. Harmadrészt - és ez bizonyult a legnagyobb, legmegoldhatatlanabb problémának - nem kizárt, hogy a vadászok kilövik, ezekkel az állatokkal ez előfordul. Danikám ezt a világért sem szerette volna, bár azt mondta, van az a sörmennyiség, amiért cserébe elgondolkodik rajta, de végül a dologból nem lett semmi. Sajnos :)

A későbbiekben még többet gyalogoltunk, hátunkban az őzzel, aki néhányszor az utolsókat be is előzte, mintegy beépülve a közösségbe. Viszont társait már csak messziről figyelhettük, más nem engedett magához olyan közel minket. A kijáratnál még egyszer felmerült bennünk a csere lehetősége, mikor  Daniné közölte, hogy 8000-től (nem tudom, melyik pénznemben) indul egy szarvasbika ára. Mondtuk is Daninak, h "Bocs cimbi, a barátság az barátság, de 8000 pénz az 8 ezer pénz" A pontos árat csak akkor lehet, ha kiderül, mennyire jó is a hím (akár 30ezer is lehet), de arra a kérdésemre, hogy ezt ki teszteli majd Daninál, a túravezető kitérő választ adott. Többek egybehangzó véleménye szerint ő is értette a célzást.

Mindannyiunk nagy örömére itt nem kell korán kelnünk, így természetesen nem is tettük. Az egyetlen bökkenő csak a falu temploma, annak is a harangja volt, mely a szoba ablakának szomszédságában található, így reggel 5-től rendszeresen felkeltem, félóránként. Noha a többiek, főleg a később érkezők ezt nem tudták, mi ébredés után rögtön átcuccoltunk egy addig üresen álló szobába, ahol ez a probléma a továbbiakban nem jelentkezett. A 10 körüli reggeli ideálisnak tűnt, így 9.55kor volt a (számomra legalábbis) végső ébresztő. Az ablakon kitekintve csodálatos táj fogadott minket, amit eddig nem láthattunk, lévén előző nap sötétben utaztuk át az országon.

A szállásunk egy családi házra utólag ráépített 2 szint, 8 szobában összesen 24 férőhellyel. Mindehhez 4 fürdő (2 WC-vel) plusz 2 WC tartozik. Az étkezde egy szinttel lejjebb van, a háztól külön, fából. Nagyon szép és igényes munka az egész, látszik, hogy hozzáértő kezek építették évek hosszú sora alatt, nem 1-2 hónap alatt lett összedobva, ahogyan sok helyen azt manapság tapasztaljuk. A berendezés is igényes, de minden fölösleges luxust nélkülöz. Az étkezde is ehhez illő, kis konyhával, nagy asztallal, kényelmesen berendezve. Természetesen telt ház esetén csak 2 váltásban lehetséges az étkezés, de ebben semmi meglepő nincs. Mi 12en teljesen jól elfértünk. 

Sokáig merengtünk az ebédlő ablakán kitekintve, felváltva bámultuk a távoli ködbe vesző hegyeket az udvaron álló traktorokkal, alkatrészekkel. Mint már nyáron is kiderült, a házigazda "fő állásban" traktoros, vagyis a környék nélkülözhetetlen szállító- és munkaeszközének szerelője és használója is egyben. Vagyis, ha kell, akkor fát vág és szállít az erdőben, ha kell, akkor szereli a járműparkot, mellék állásban pedig a látogató vendégek jókedvéről gondoskodik oly módon, hogy töménytelen mennyiségben itatja velük a "folyékony hangulatot".  Így utólag már nem meglepő az udvaron álló 6 traktor, 1-2 terepjáró és kisbusz, valamint a családi kisautó, mely a német járműipar egyik népszerű márkájának nálunk is gyakori mintapéldánya  (uniszex ruhadarab és vízi sport is van ilyen), nem pedig a román ipar egyik márkájának 20-30 éves remeke, melyekből ebben az országban szemmel láthatóan több darab van, mint nálunk a hasonló biztonsági felszerelésekkel extrázott 90-es évekből maradt népautókból. Feltűnő jelenség az udvar közepén álló 2 darab tűzpiros traktor, melyek hólánccal voltak felszerelve. Ebből következtethetünk az ottani téli időjárási viszonyokra, lévén, hogy nálunk itthon a hóláncot sokan csak a boltban a polcon látták eddig, itt pedig azokra a járgányokra is alapban felszerelik, amelyek az átlagosnál jobb terepjáró képességekkel áldottak meg. Rögvest eszünkbe is jutott, hogy egy mms üzenettel mintegy ráijesztünk a később érkezőkre a következő üzenet kíséretében: "Skacok, készüljetek, itt olyan az időjárás, hogy a traktorra is hóláncot raknak!!!" Ezután biztosan mindenki megállt volna az első nagyáruházban, és a nem hajtott kerekekre is raknak 1 (vagy több) hóláncot, ám a feltehetőleg magas roaming díjak miatt, illetve attól tartva, hogy esetleg tényleg túlságosan "felextrázzák" a kocsikat, ezt az ötletet elvetettük.

Közben háziasszonyunk, Gyöngyi megterített nekünk, és megkínált a napot indító pálinkával is. Ezt a sofőr kivételével szívesen fogadtuk, főleg, hogy külön férfi- (szilva) és női (áfonya) pálinkájuk van. Mohón habzsoltuk a házias falatokat, a frissen sült burgonyás kenyértől az ízletes szalonnán, kolbászon keresztül a zakuszkáig és a házi szilvalekvárig. Rögtön megkérdeztem a házigazdát ez utóbbiról, aki elmondta, hogy a szilvát pálinkának termesztik, de egy kicsit félretesznek lekvárnak is. De csak egy keveset! :)

A késői ébredésnek és a ráérős falatozásnak köszönhetően dél körül lettünk indulásra kész, szerencsére azonban nem terveztünk sok mindent első napra, csupán az utazás fáradalmainak kipihenését. Ezért aztán bementünk Székelyudvarhelyre, sétáltunk a főtéren, váltottunk pénzt, majd meglátogattunk egy welness szállodát, és ott töltöttük a délutánt sós dézsafürdővel, szaunával, uszogatással, majd napozóágyon alvással. Sajnálattal tapasztaltuk, hogy a helyiek welness-szokásai némileg mások, mint amihez mi otthon hozzászoktunk. Teljesen elfogadott például, hogy az öt személyes sós dézsába akkor is beül az egyén, ha előtte már nyolcan belemásztak, és csak egymáshoz préselődve férnek el benn, mint a szardíniák a konzervben. Papuccsal nyugodtan bemennek a szaunába, a bent lerakott törölközőre pedig a fenti "polcról" kifelé jövők simán rálépnek, mintha csak szőnyegnek terítette volna le az illető eléjük. A habos fürdőből egyenesen a szaunába jönnek be, noha ki van írva, hogy a szauna előtt a zuhany használata kötelező! (Persze zuhanyzott ő előtte, tegnap este, otthon) Ezek persze nem rontották az élvezeti értéket, csak számunkra szokatlan dolgok voltak. Még a welnesszelés előtt terveztünk egy rövid ebédet elfogyasztani. Többre nincs is igény, mivel mind a reggeli, mind a vacsora akkora mennyiség, hogy napközben csak falatozni kell ezt-azt. Remek alkalomnak ígérkezett kipróbálni a szálloda éttermét, már csak azért is, mert így tágabb képet kapunk a helyi (nem csak székely) gasztronómiából. A hazai szállodák viszonylatában az ár feltűnően alacsony, a kínálat pedig kissé szegényes volt, egy napi menü (leves, mics, desszert) és pár pizza közül lehetett választani, átszámítva kb. ezer forint összegért cserébe. (Lehet, hogy ez inkább egy pizzéria volt?) Mi Ágimmal egy-egy menüt ettünk, míg a többiek elfeleztek egy pizzát. A mics az az étel, amit már-már tradícionálisan mindíg eszünk itt erdélyben, mivel olcsó, laktató és gyors étel.

Délután öt után indultunk visszafelé a szállásra, hiszen nemsokára kellett (volna) érkezni a második csapatnak. Mi azonban azt nem tudtuk, hogy ők megálltak várost nézni Marosvásárhelyen, így délután hattól este tízig epekedve vártuk a BMW-s brigád megérkezését. Közben persze 6 körül elejtették a szokásos viccet, hogy "most vagyunk a határon, mert későn indultunk a tegnapi elhúzódó sörözés miatt", de hamar rájöttek, lehetséges, hogy a vacsorájukkal játszanak (nem, mintha meg tudtunk volna enni mindent, de ők ezt nem tudták még akkor). Az epekedve várakozás alatt "sajnos" kénytelenek voltunk a helyi kultúrkörben (kocsma) pálinkázással elütni az időt, mely jó hangulatunkat megalapozta estére. Közben szemügyre vettük a falu azon részét, akik a kocsmába be-betértek, a munka után hazafelé igyekvő dolgozóktól a sarokban magában kurjongató öregen keresztül (akit nem sokkal érkezésünk után egy fiatal legény megfogott és hazavitt, gondolom, tudták már jól, meddig kell maradnia) a legnagyobb meglepetésünkre betévedő házigazdánkig, aki saját bevallása szerint abban az évben még nem is járt odabenn, csak bejött egy barátjával, akit mindjárt visz haza, csak előtte megbeszélik a napi tapasztalatokat. Mivel december 28-at írtunk, ezen kijelentést mindenki saját szájíze szerint fogadja el, nekünk furának hangzott, de illedelmesen elhittük. Viszont a "mindjárt hazaviszlek csak igyunk valamit a kocsmában" kérdéskör itt is ismerős, akár csak nálunk, és mint a beszélgetésből kiderült, nem szabad ittasan volán mögé ülni, de ez alól a falun belüli közlekedés kivételt képez. Az emberek nagyon szimpatikusnak tűntek, teljesen olyan volt a kocsma hangulata, mint otthon, eltekintve attól az apróságtól, hogy itt bent is lehet dohányozni. Ezt már napközben is megcsodáltuk, mikor be akartunk menni egy cukrászdába enni egy sütit, de a füstöt vágni lehetett volna benn, ezért a pultig sem jutottunk el, kifordultunk. Érdekes, hogy mindkét dohányos egybehangzó véleménye szerint is undorító ez így ebben a formában. Lehet, hogy csak elszoktak attól, ami nálunk is volt körülbelül egy évvel hamarabb?

Sajnos azonban a többség úgy döntött, hogy a vacsorával megvárjuk a "hátsókerekeseket", ezért már tűkön ültünk, mire végre valahára benyitott Dani a kocsmába, jelezve, hogy a többiek már a háznál vannak annak ellenére, hogy nem így beszéltük meg a találkozót. Ezért gyorsan meg is büntettük a hírhozót némi töménnyel, majd a maradék italok elfogyasztása után visszamentünk a körülbelül 100 méterre lévő szállásra. Az est további részét nem taglalom részletesen, röviden talán annyit h "sziasztok! pálesz, miujság? pálesz, felpakolás, pálesz, vacsi, közben pálesz, majd pálesz, pálesz, pálesz..." Emlékeim szerint éjfél körül szállingózott aludni a banda, jelentősen rontva a másnapi korai ébredés és tartalmas időtöltés esélyit.

A történet nyár elején kezdődött, valahol Erdélyben, Oroszhegy község környékén, a hegy tetején álló kilátó melletti menedékházban. Kellemes nyári este, oroszhegyi szilvapálinka (a továbbiakban csak "pálinka"), és a fokozódó jókedv mellett pár barát úgy döntött, hogy később még visszajönnének ide, máskor, máshogyan, más időjárási körülmények között. Mivel a táj szépsége az embert nyáron is magával ragadja, joggal merül fel a kérdés, hogy valójában milyen lehet e mesés táj télen, hóval fedve, érintetlenül? 1-2 pohárka elfogyasztása után egyre bátorodott a társaság, és erősödött az először csak viccből felhozott ötlet, miszerint "Miért nem töltjük itt a szilvesztert?". A szállásra visszatérve még sokáig sztorizgattunk, ki milyennek képzeli, mit csinálna, és mennyi "fűtőanyag" kellene a híres erdélyi hideg elviselésére. Akkor még csak hatan voltunk (kemény mag) a háziakon kívül, és nem is sejthettük, hogy amiről álmodoztunk akkor ott, a hegyen, az bő fél évvel később kétszer ekkora létszámmal (kemény mag és a newcomers) valóban beteljesül. 

Pár napot töltöttünk ott, de otthon hetekig, hónapokig meséltük a barátoknak, ismerősöknek a látottakat, tapasztaltakat. 

Eltelt közben a nyár, és ősszel megfogalmazódott a kérdés, ami minden baráti társaságban felmerül évente egyszer-kétszer: Mi legyen szilveszterkor? Ekkor jött fel újra az erdélyi közös bulizás ötlete. 

Lassan indult a szervezés, senki nem tudta több hónapra előre elkötelezni magát, de ugyanakkor szeretett volna valami újat kipróbálni. Ezért egészen szeptember elejéig úgy nézett ki, mégsem lesz semmi az egészből. Majd pár új barát is csatlakozni kívánt, és meggyőztek, hogy ez nagyszerű 5let, csináljuk, legyen. Ekkor lett meg az esemény a kék közösségi oldalon, és az 50 meghívottból 15 rögtön csatlakozott is. Szerencsénkre szállás volt bőven, a háznál az első érdeklődésemkor mind a 24 ágy szabad volt. A létszám és az emberek folyamatosan változtak, de december elejére kialakult a 12 fős "csapat". A dolog pikantériája, hogy akik anno a leginkább győzködtek, hogy csináljuk meg, azok saját hibájukon kívül nem tudtak sajnos eljönni, míg mások, akik erdélyi születésűek, a munkahelyük miatt voltak kénytelenek maradni, de a 12 fő szilárdan kitartott elképzelése mellett.

A következő megoldandó probléma a Hogyan és Mikor utazzunk kérdéscsoport volt. A társaság egy része szeretett volna minél előbb menni, hogy a fix utazási költség mellett minél többet tartózkodhassunk kinn, míg mások minél kevesebb szabadságot akartak/tudtak kivenni, így a minél későbbi utazás mellett voltak. Az alap koncepció a 28-02ig terjedő időszak volt, de végül az egyik kocsi elindult 27-én (a ráérősök), a másik 28-án, míg a harmadik csak 29-én (a dolgozók).

Eljött hát a várva várt nap, 27-e reggel. Mivel aznap reggel fejeztem be a munkát vidéken, reggel 9re beszéltük meg a találkozót a vasútállomáson. Sajnos azonban kiújulni látszott egy régi sérülésem, így a kórházban kellett kezdeni egy röntgennel, majd 2 óra várakozással, és 5 perc "kezeléssel". 12 után végeztem, ami azért necces, mert nettó 9 óra az út pihenés, tankolás, határátkelés és forgalmi dugó nélkül, vagyis bruttóban kb 12 óra, plusz az egy óra időeltolódás. Ráadásul a kórházban a telefonom is lemerült, így szólni sem tudtam a többieknek, akik készenlétben várták a hívásomat, hogy mikor indulhatunk végre. Ezenfelül még haza is kellett mennem pár otthon hagyott holmiért, így elég feszülten indult a kirándulás.

Debrecenben felvettük a negyedik utasunkat (illetve az ötödiket, mivel egy kiskutya is jött velünk, de a kutya az ötödik, nem Ági!), addig nagyon szép időnk volt, úgy tűnt, emberi időben odaérünk. A határt átlépve már nem bízhattunk az autópálya kényelmében és sebességében, mivel utunk során összesen 40 km van belőle a túloldalon. Ráadásul elég erős köd is nehezítette a küldetést, amely keletre haladva egyre sűrűbb és kellemetlenebb lett. Végül helyenként 40-50 km/h-s sebességgel haladtunk természetesen ködlámpa nélkül, mivel az autón gyárilag nem volt, ezzel nyilvánvalóan az előre tervezettnél jóval később odaérve. Így utólag már vicces, akkor azonban nem nevettünk azon, hogy néhol az út szélét sem láttuk, csak sejthettük, hol van a sávunk széle, és mikor megyünk a szembesávban.

Végül fél 2-re értünk oda (hajnalban), de a háziak ébren vártak minket, vacsorával, pálinkával. Ez már önmagában is eddig többnyire ismeretlen vendégszeretetről tett tanúbizonyságot nálunk, és ha még hozzátesszük a vacsora minőségét és mennyiségét, akkor mindenkinek egyértelművé válik, hogy itt bizony eddig talán ismeretlen módon állnak a vendégekhez, természetesen a jó értelemben véve.

Nemsokkal később kimerülten tértünk nyugovóra, hogy másnap elkezdjük felfedezni Székelyföld eddig ismeretlen részeit egyenlőre csak négyen (öten), illetve este már kétszer annyian.