Nem igazán tudom, melyik nap hanyadik volt 29-én. Nekünk már a második, másoknak az első, míg a legkésőbb érkező csapatnak még csak a nulladik.
Mivel a második csapatban sem volt koránkelő, nem láttuk értelmét 9 előtt reggelizni. A reggel hasonló volt a korábbihoz, a többiek is megjegyezték, hogy mennyivel szebb idő van itt, mint az idefelé vezető úton bárhol máshol. Nincs köd, nincs csapadék, csak verőfényes napsütés, és csodás tájak.
Elsőként Ivó faluba akartunk átmenni, ahol van egy vadhúsfeldolgozó üzem, ahol szarvas- és medvehúst lehet venni. Ennek megtalálása az odafelé vezető úton egyre kétségesebbnek tűnt. Ahogy haladtunk keresztül a falun, semmi mást nem találtunk, csak házakat, és mérhetetlenül sok havat, ezért megálltunk a falu végén tanácstalanul. Gondoltam, ha már itt vagyunk, kiszállok területet jelölni kicsit, úgysem jár erre senki, de pechemre félidőben a semmiből előkerült egy székely asszony a lányával. Szerencsémre azonban a többiek magukhoz hívták őket segítségképpen, így elkerültem a kellemetlen szituációt. A BMW hátsó ülésén utazó lányaink persze hangos álsikítozásokkal próbáltak zavarba hozni és a tudtomra adni, hogy látják, mit csinálok, de ez persze engem a legkevésbé sem zavart. A két hölgy készségesen útba igazított minket, így folytathattuk utunkat a vadhúsüzem felé. Meg is találtuk nemsokára, de sokak legnagyobb örömét nem a húsbolt, hanem a benne elérhető ingyenes WiFi okozta. Elég vicces lehetett, ahogy beesünk 8an a boltba, 4en a kínálatot böngészik, a többiek pedig a telefonjukat. Kb. fél órát nézelődtünk, vásárolgattunk odabenn, ami ott, akkor 5 percnem tűnt. Rengeteg, addig számunkra ismeretlen húsféleséggel találkoztunk. Medvekolbász, szarvas szalámi, vad pástétom (inkább vadas, nehogy valaki félreértse), illetve néhány sajtféleség is színesítette a polcokat. Az eladó hölgy is szívélyesnek mutatkozott, kedvesen magyarázta a különféle húskészítmények közti különbséget (mi különbözteti meg a kolbászt a szalámitól, mi az a "pp", stb), majd kiszolgált, és még bankkártyával is lehetett fizetni!
Kifelé menet egyikőnknek feltűnt egy felirat a bolt falán, miszerint gyalogtúrán lehet részt venni kísérő segítségével a közeli vadasparkban. Gyors közvélemény-kutatás után arra jutott a társaság, hogy érdemes lenne kipróbálni. Igazából senki sem akarta igazán (Pyro kivételével), de jó ötletnek ígérkezett. Kérdezték, hogy akarok-e jönni, mivel ekkor még mankóval jártam a nemsokkal korábbi bokaficamom miatt, de nem akartam a többiek programját elrontani, így belementem én is. (Így utólag kicsit talán sok volt a gyaloglás, de jobb volt ez így, mint 2 órát ülni a kocsiban) Nosza, fel is hívtuk az idegenvezető hölgyet, akinek a száma is meg volt adva a boltban. Azt mondta, épp ott van, de 1 órát várnunk kell, mert épp egy túra közepén van. Nem probléma, tudtuk, hogy van legalább egy kocsma a faluban. Ismét bementünk a boltba segítséget kérni, amit meg is kaptunk. "Itt van az úton kb 200 métert visszafelé" Páran ezért úgy döntöttek, elindulnak gyalog, a maradék népet is csak nehezen tudtam meggyőzni ennek értelmetlenségéről, de végül sikerült. Jobban jártunk, mert mintegy 300 méterrel visszább láttunk meg egy boltot, amire azt hittük, hogy kocsma, de az még odébb volt. Újabb 200 métert megtéve érkeztünk egy családi házhoz, ahol a kapu nyitva volt, és benn állt egy szakadt D**** (román autóipari sikertermék a 80-as évekből). Meg is jegyezték a srácok, hogy "oké, szakadt, de legalább még megy!" Ez volt a kocsma. Belül 2 4 személyes asztal összetolva, egy hűtő egy pult és mintegy másfél négyzetméter szabad terület a vendégeknek a korábban már említett füst-sűrűséggel együtt. Úgy döntöttünk, a kikért italokat inkább kint innánk meg. Negatív példaként említem ezt a kocsmázást a kikért italok fajtájának tekintetében, mivel SENKI SEM KÉRT ALKOHOLOS ITALT! Ez sem előtte, sem utána nem fordult elő velünk többet, de méltó módon jellemzi az előző este "minőségét". Nekem személy szerint erős fejfájásom volt reggel óta, amit a kocsmában elfogyasztott bornak tudtam be, ezért utunk további részén bort már nem ittam. Igaz, nem tudatosan, csak nem kívántam. Egyedül Ágim ivott volna a zsebében lapuló 1dl-es unikumos üvegből, de társ híján ez is kudarcba fulladt.
Később, miután megcsodáltuk az udvaron ácsorgó, szemmel láthatóan műszakilag és zöldkártya ügyileg a hivataloknál már rég nem létező rendszám nélküli autócsodát (amely nem ócskavas volt, hanem jármű, hiszem a bejárat melletti parkolóban állt, tehát valaki jött vele), és megbeszéltük, hogy a hatalmas udvaron milyen szépeket pörögne a hátsó kerekes Bömös, felmentünk a vadasparkhoz, amely meglepően közel volt a faluhoz.
A bejárat melletti parkolóban egy busz állt, melynek tagjai épp odaérkezésünkkor fejezték be túrájukat, így semmi akadálya nem volt, hogy mi is kicsit jobban belemélyedjünk a tájba. Vezetőnk egy húszas évei közepén járó leányzó volt, kedves, csinos, de a nevére sajnos nem emlékszem, ezért úgy hivatkozok rá a jövőben, ahogy ott is hívtuk: Daniné. Hogy miért? Elég magas és vékony volt, akárcsak Dani cimboránk, (aki 700 kilométert utazott lehúzott nyakkal, mert máshogyan nem fért el az anyósülésben, és csak a megállók idején, illetve a tetőablak kinyitásakor tudta kinyújtóztatni magát, szóval egy hős) és nyilvánvalóan szép pár lettek volna együtt (tipikusan az a pár, aki a moziban nem kap az első sorba jegyet, mert akkor a többi rész üresen marad). Sétálgattunk a havas tájon, közben fel-feltűnt egy-egy őz- és szarvascsorda, bár én személy szerint inkább lefelé nézegettem, mert egy perec a jégen valószínűleg véget vetett volna az egész utazásnak. Egyszer csak az egyik etetőnél egy magányos őzet figyeltünk meg, aki nem mozdult, akárhogy közelítettünk. Egészen közel engedett magához, miközben Daniné mesélt az életükről, mit esznek, mit csinálnak, hogyan élnek a "rezervátumban". Így aztán mindenkinek lehetősége nyílt közös fényképet készíteni a gidával, illetve jól megsimogatni (még mindig az őzről van szó, nem a túravezetőről!). A meglepő fordulat azonban ez után következett. Miután elindultunk visszafelé, az addig békésen falatozó állat elindult utánunk, és a sor végéhez csatlakozott. Ez nekünk, városi gyerekeknek elég fura jelenség volt, nem is tudtuk mire vélni, de Daniné megnyugtatott minket, hogy ez teljesen szokványos jelenség, őt is szívesen hazakísérné néha (közülünk is volt, aki...). Ekkor jutott Boáz barátom eszébe, hogy elvisszük haza az őzet, és itt marad Dani helyette, majd ezt a gondolatot tovább követve megállapítottuk, hogy elég viccesen nézne ki, és nem biztos, hogy jó fényt vetne a vadasparkra, ha Dani meztelenül az etető mellett bogyókat eregetne, és abban sem vagyunk biztosak, hogy az ide látogató csoportok közül sokan akarnának közös képek készíteni vele. Ráadásul csomó dolgot nem tud, amit az állatok igen. Például nincs agancsa, ami jól jön, hogy a szaporodási időszakban ne nézzék nősténynek, ellenkező esetben elég kellemetlen élményekben lesz része. Másrészt bogyókat sem tud csinálni, márpedig egy másfél kilós rakás az ezernyi bogyó mellett elég rosszul nézne ki. Harmadrészt - és ez bizonyult a legnagyobb, legmegoldhatatlanabb problémának - nem kizárt, hogy a vadászok kilövik, ezekkel az állatokkal ez előfordul. Danikám ezt a világért sem szerette volna, bár azt mondta, van az a sörmennyiség, amiért cserébe elgondolkodik rajta, de végül a dologból nem lett semmi. Sajnos :)
A későbbiekben még többet gyalogoltunk, hátunkban az őzzel, aki néhányszor az utolsókat be is előzte, mintegy beépülve a közösségbe. Viszont társait már csak messziről figyelhettük, más nem engedett magához olyan közel minket. A kijáratnál még egyszer felmerült bennünk a csere lehetősége, mikor Daniné közölte, hogy 8000-től (nem tudom, melyik pénznemben) indul egy szarvasbika ára. Mondtuk is Daninak, h "Bocs cimbi, a barátság az barátság, de 8000 pénz az 8 ezer pénz" A pontos árat csak akkor lehet, ha kiderül, mennyire jó is a hím (akár 30ezer is lehet), de arra a kérdésemre, hogy ezt ki teszteli majd Daninál, a túravezető kitérő választ adott. Többek egybehangzó véleménye szerint ő is értette a célzást.
