Végre valahára együtt volt a nagy csapat, tervezhettünk egy teljes létszámos napot. Mivel délutánra egy közös szánkózás lett beígérve a házigazda részéről, így csak egy pár órás programot terveztünk be, konkrétan szejkei Orbán Balázs-sírt és a székelykapuk megnézését. A (számunkra legalábbis) szokásos reggelizés és készülődés után megegyeztünk, hogy egy általunk eddig ismeretlen úton megyünk le a faluból, kikerülve így Udvarhely városát. Ez utólag nem tűnt nagy ötletnek, mivel ezen út minősége hagyott némi kívánnivalót maga után. Pár kilométerrel a szokásos úrtól való letérés után a 2 hátsó kocsi lemaradt, mivel az egyik (európai) autó hasa leért, és csak alig-alig tudott áthatolni a havas, jeges akadályon. Szerencsére túléltük, de a továbbiakban kerültük a "rövidítést".
A kapuk nagyon közel voltak, fél órán belül ott voltunk. Nagyon szép, ahogy az eredetileg házak bejárataként szolgáló kapuk egymás mögött, egy enyhe kanyar íve mentén állnak. Valamikor mind használatban voltak, majd a XX. században a népi értékek megmentését célozva fokozatosan állították ide őket. Mindegyik különböző díszítésű, alattuk áthaladva jutunk fel Orbán Balázs, a "legnagyobb székely" sírjához. Nekem személy szerint elég nagy megerőltetés volt bottal felmenni a jeges havon, de a többiek láthatóan jól szórakoztak a kergetőzés, hógolyózás és hóangyal-készítés közepette. :) A múzeumról többet itt olvashattok.
Miután itt végeztünk, siettünk vissza a szállásra, hogy végre kezdetét vegye a szánkózás.
Nagy kérdés volt azonban, hogy lehet 12 embert megszánkóztatni a hegyen? A házigazdánknak erre van egy házilag eszkábált "szánja", amire 6-8 ember felfér, míg a többiek a terepjáró platóján élvezhetik a "fílinget". Valóban nem kis élmény, ahogy haladunk felfelé olyan utakon, ahol már-már szinte lehetetlen. Párszor el is akadt a szerelvény, sőt, egyszer egy emelkedőn elindult visszafelé, mivel a sok kövér ember feneke visszahúzta a 2 tonnás terepjárót. :) Na jó, valójában elkapart az autó a jeges úton, és mikor elindult hátrafelé, volt nagy leugrálás a szánról, de szerencsére senki sem sérült meg. Nagy sikítozások és örömködés közepette közelítettük meg első állomásunkat, a kilátót, azonban kb. 100 méterrel előtte a szánkóról le kellett szállni, és gyalogolni, mivel ismét csak elkapartak a kerekek. Szerencsére mi a platón ültünk, így szinte egész a kilátóig kocsival tudtunk menni.
A kilátó egyébként fából készült, a falu állította többnyire saját erőből, és az egész hegyoldalt belátni innen. Nagyon szép, megérte a 10 percet, mire fel tudtam menni a tetejéig. :)
Egy fél óra után úgy gondoltuk, továbbállunk, és felmegyünk a Jézus-szoborhoz, de az út nem volt alkalmas közlekedésre (vagyis az autó és a szán együtt), így változtatni kellett a terveken. Attila javaslatára ellátogattunk a "közeli" zetelakai víztározóhoz. A közeli itt tizenvalahány kilométert jelentett erdőn-hegyen át, ami felülmúlhatatlan élmény volt a városi élethez és a tömegközlekedés kényelméhez szokott társaságunknak. (Nagy sikert aratott a fiúk körében, ahogy a sofőr egy kb. 3 méter széles úton a szánnal együtt megfordult. )
Élveztük is rendesen az utazást, ki-ki a platón, vagy a számon, saját választása szerint. Azonban a nap lemenésével egyre hidegebb lett. Mire odaértünk a víztározóhoz, már kezdett sötétedni, így nem maradtunk ott sokat, hiszem még haza is kell érni (éppen csak annyit, hogy egy pár vicces fotót tudjunk csinálni). Szerencsére vendéglátóink sejtették, hogy lesznek problémáink az időjárással, így készültek pálinkával és házi fánkkal, illetve 1-1 ember mindig ülhetett az autóban a szabad anyósülésen. Erre kifelé menet még nem, visszafelé azonban már volt igény. A víztározó be volt fagyva, azonban nem nagyon mertünk rámenni, nehogy baj legyen. Szép volt a meredek partokkal övezett fagyos víztükör, melyen helyenként emberi lábnyomok jelezték a havon, hogy a helyiek jóval bátrabbak nálunk, és keresztülgyalogoltak a vízen.
Visszafelé már sötétben haladtunk, mivel az amúgy is sűrű fenyőerdőbe a lemenő nap sugarai nem tudtak behatolni. Vicces volt, ahogy hazafelé tartva hirtelen egyikőnk (az önkéntes szarvas, aki persze a legmagasabb közöttünk) sapkáját levitte az egyik benyúló ág (nyilván a hideg elvonta a figyelmét a folyamatosan kötelező hajolgatásokról), így vadul kezdtünk kiabálni, és a tetőn kopogni, hogy álljunk meg. Persze a sapka tulaja azonnal leugrott és visszaszaladt a fejfedőért. Utólag belegondolva szerencse, hogy nem 10-15 centivel lejjebb jött az az ág, mivel súlyos sérülést is okozhatott volna, így azonban csak a többiek részéről hallatott önfeledt nevetés maradt emlékül.
A szállásra visszaérve már nagyon vártuk a vacsorát, és kivétel nélkül mindenki szívesen fogadta az átmelegítő pálinkát. Az estét az emlékek felidézésével, fotók nézegetésével, és persze az ízletes és kiadós vacsora elfogyasztásával töltöttük.
