A történet nyár elején kezdődött, valahol Erdélyben, Oroszhegy község környékén, a hegy tetején álló kilátó melletti menedékházban. Kellemes nyári este, oroszhegyi szilvapálinka (a továbbiakban csak "pálinka"), és a fokozódó jókedv mellett pár barát úgy döntött, hogy később még visszajönnének ide, máskor, máshogyan, más időjárási körülmények között. Mivel a táj szépsége az embert nyáron is magával ragadja, joggal merül fel a kérdés, hogy valójában milyen lehet e mesés táj télen, hóval fedve, érintetlenül? 1-2 pohárka elfogyasztása után egyre bátorodott a társaság, és erősödött az először csak viccből felhozott ötlet, miszerint "Miért nem töltjük itt a szilvesztert?". A szállásra visszatérve még sokáig sztorizgattunk, ki milyennek képzeli, mit csinálna, és mennyi "fűtőanyag" kellene a híres erdélyi hideg elviselésére. Akkor még csak hatan voltunk (kemény mag) a háziakon kívül, és nem is sejthettük, hogy amiről álmodoztunk akkor ott, a hegyen, az bő fél évvel később kétszer ekkora létszámmal (kemény mag és a newcomers) valóban beteljesül.
Pár napot töltöttünk ott, de otthon hetekig, hónapokig meséltük a barátoknak, ismerősöknek a látottakat, tapasztaltakat.
Eltelt közben a nyár, és ősszel megfogalmazódott a kérdés, ami minden baráti társaságban felmerül évente egyszer-kétszer: Mi legyen szilveszterkor? Ekkor jött fel újra az erdélyi közös bulizás ötlete.
Lassan indult a szervezés, senki nem tudta több hónapra előre elkötelezni magát, de ugyanakkor szeretett volna valami újat kipróbálni. Ezért egészen szeptember elejéig úgy nézett ki, mégsem lesz semmi az egészből. Majd pár új barát is csatlakozni kívánt, és meggyőztek, hogy ez nagyszerű 5let, csináljuk, legyen. Ekkor lett meg az esemény a kék közösségi oldalon, és az 50 meghívottból 15 rögtön csatlakozott is. Szerencsénkre szállás volt bőven, a háznál az első érdeklődésemkor mind a 24 ágy szabad volt. A létszám és az emberek folyamatosan változtak, de december elejére kialakult a 12 fős "csapat". A dolog pikantériája, hogy akik anno a leginkább győzködtek, hogy csináljuk meg, azok saját hibájukon kívül nem tudtak sajnos eljönni, míg mások, akik erdélyi születésűek, a munkahelyük miatt voltak kénytelenek maradni, de a 12 fő szilárdan kitartott elképzelése mellett.
A következő megoldandó probléma a Hogyan és Mikor utazzunk kérdéscsoport volt. A társaság egy része szeretett volna minél előbb menni, hogy a fix utazási költség mellett minél többet tartózkodhassunk kinn, míg mások minél kevesebb szabadságot akartak/tudtak kivenni, így a minél későbbi utazás mellett voltak. Az alap koncepció a 28-02ig terjedő időszak volt, de végül az egyik kocsi elindult 27-én (a ráérősök), a másik 28-án, míg a harmadik csak 29-én (a dolgozók).
Eljött hát a várva várt nap, 27-e reggel. Mivel aznap reggel fejeztem be a munkát vidéken, reggel 9re beszéltük meg a találkozót a vasútállomáson. Sajnos azonban kiújulni látszott egy régi sérülésem, így a kórházban kellett kezdeni egy röntgennel, majd 2 óra várakozással, és 5 perc "kezeléssel". 12 után végeztem, ami azért necces, mert nettó 9 óra az út pihenés, tankolás, határátkelés és forgalmi dugó nélkül, vagyis bruttóban kb 12 óra, plusz az egy óra időeltolódás. Ráadásul a kórházban a telefonom is lemerült, így szólni sem tudtam a többieknek, akik készenlétben várták a hívásomat, hogy mikor indulhatunk végre. Ezenfelül még haza is kellett mennem pár otthon hagyott holmiért, így elég feszülten indult a kirándulás.
Debrecenben felvettük a negyedik utasunkat (illetve az ötödiket, mivel egy kiskutya is jött velünk, de a kutya az ötödik, nem Ági!), addig nagyon szép időnk volt, úgy tűnt, emberi időben odaérünk. A határt átlépve már nem bízhattunk az autópálya kényelmében és sebességében, mivel utunk során összesen 40 km van belőle a túloldalon. Ráadásul elég erős köd is nehezítette a küldetést, amely keletre haladva egyre sűrűbb és kellemetlenebb lett. Végül helyenként 40-50 km/h-s sebességgel haladtunk természetesen ködlámpa nélkül, mivel az autón gyárilag nem volt, ezzel nyilvánvalóan az előre tervezettnél jóval később odaérve. Így utólag már vicces, akkor azonban nem nevettünk azon, hogy néhol az út szélét sem láttuk, csak sejthettük, hol van a sávunk széle, és mikor megyünk a szembesávban.
Végül fél 2-re értünk oda (hajnalban), de a háziak ébren vártak minket, vacsorával, pálinkával. Ez már önmagában is eddig többnyire ismeretlen vendégszeretetről tett tanúbizonyságot nálunk, és ha még hozzátesszük a vacsora minőségét és mennyiségét, akkor mindenkinek egyértelművé válik, hogy itt bizony eddig talán ismeretlen módon állnak a vendégekhez, természetesen a jó értelemben véve.
Nemsokkal később kimerülten tértünk nyugovóra, hogy másnap elkezdjük felfedezni Székelyföld eddig ismeretlen részeit egyenlőre csak négyen (öten), illetve este már kétszer annyian.
